Miért nem tudja Berlin egyedül kihúzni Európát a slamasztikából?
2010-ben és 2011-ben az európai szuverén adósságválság első két évében úgy tetszett: Németország a kontinens szomszédai sorsát egyedül alakítani képes, domináns hatalmává válik. Minthogy gazdasági fölénye változatlan, elfogadta, hogy neki kell a legnagyobb szerepet vállalnia az euroövezet megmentéséhez szükséges terhek viselésében, és úgy tűnt: képes meghatározni a válságkezelés ütemét és módszereit is. Befolyásolni tudta olyan eladósodott országok gazdaság- és költségvetési politikáját, mint Görögország és Spanyolország, és tekintélyét arra használta, hogy rákényszerítse a reform és szigor politikáját az egész eurozónára. E folyamatok láttán megfigyelők odáig mentek, hogy a német hegemónia kialakulását hirdessék, és azt állítsák: csak Berlin tudja megoldani a kontinens bajait.
Jóllehet ‒ ne feledjük ‒ Németországé a legfontosabb szerep a mai problémák leküzdésében, hatalomérvényesítő képessége azóta uniós szinten jelentősen beszűkült ‒ és az előttünk álló hónapokban várhatóan tovább fog csökkenni. Németországnak, mint az euroövezet stabilizációs intézkedései fő támaszának a pozíciója nem váltható át automatikusan politikai fölényre. És amint az euroválság terjedt és politikai szövetségeseinek köre szűkült, Németország egyre inkább kénytelen elfogadni, hogy a közös valutaövezet csak részben felel meg eredeti elképzeléseinek.
Az első ok, amiért Berlinnek küzdenie kell, hogy érvényesíthesse saját elképzeléseit Európa jövőjéről, az, hogy Németország az elmúlt félévben magányos és elszigetelt óriássá változott. 2010-2011-ben a Berlin és Párizs közötti együttműködés ‒ és a két politikai vezető, Merkozy néven ismertté vált szoros partneri kapcsolat ‒ miatt Németország képes volt meghatározni az európai politikát és figyelmen kívül hagyni más euroövezeti tagállamok, általában véve az eladósodott déli országok pozícióit.
Most az új francia elnök, François Hollande, egy olyan növekedéspárti jövőképet tűzött a zászlajára, ami szembe megyAngela Merkel német kancellár szigorpártiságával és, sok német szerint, nem ösztönzi a nemzeti kormányokat a szükséges reformok véghezvitelére. Ugyanakkor a gazdasági kérdésekben hagyományosan Németország oldalán álló kisebb euroövezeti országok, mint Ausztria, Finnország és Hollandia többé nem megbízható szövetségesei Berlinnek: a populista erők nyomást gyakoroltak kormányukra, hogy vagy lépjenek ki a mentőmechanizmusból, vagy követeljék a szigorúbb költségvetési szabályozást a kimentett országoktól, cserébe a pénzügyi segítségért. Berlin több hagyományos szövetségese a Mediterrán-stílusú költségvetési gazdálkodást folytató országokkal szemben, mint például Nagy-Britannia és Lengyelország nem játszik szerepet ebben a krízisben. Egyikben sincs euro, és az Európa jövőjével kapcsolatos legfőbb politikai döntések az euroövezetben köttetnek.
A válság önmagában nem elegendő ahhoz, hogy Németország kompromisszumok nélkül érvényre juttassa saját Európa-vízióját.
Ebből az új helyzetből Németország több szempontból is vesztesen kerülhet ki. Mindenekelőtt, pénzügyi támogatása fejében ma már nem követelhet a tagállamoktól lényeges adósságlefaragást vagy költségvetési megszorítást, és nem fenyegethet az általa preferált polikát nem tartalmazó mentőcsomagok megvétózásával. Szemben a múlt évvel, amikor még költségvetési egyensúlyt javító megállapodást kényszeríthetett az euroövezet tagállamaira. Akkor még volt súlya a német fenyegetésnek, hogy Németország visszavonja anyagi támogatását. Mára azonban olyan mértékben eszkalálódott a válság, hogy egy mentőcsomaggal szembeni német vétó rendszerszintű válságot robbantana ki ‒ ami nemcsak a közös valuta, hanem az európai integráció más átfogóbb vívmányai, mint például az egységes piac felbomlásához is vezetne. Minthogy Németország részesedése az európai mentőmechanizmusban megközelítőleg 27 százalék és mint a legnagyobb gazdaság, különleges helyzetet foglal el Európában, nem utasíthatja el az euro támogatását anélkül, hogy ezzel ne okozna az egész kontinensre kiterjedő károkat.
A másik oldalon, mivel kevésbé fontosak az euroövezet egésze működése szempontjából, a kisebb, a mentő mechanizmusokban résztvevő, előírásszerű költségvetési gazdálkodást folytató országoknak most több mozgásterük adódik, hogy elfogadtassák a szigor politikáját az eladósodott tagországokkal. Kérhetnek garanciát, mint a finnek tették a görögökkel. Felszólíthatnak a nemteljesítő országok kizárására az euroövezetből, miként azt az osztrák külügyminiszter tette augusztusban. Még azzal a fenyegetéssel is élhetnek, hogy ők maguk kilépnek ‒ ami Németország vagy Franciaország esetében elképzelhetetlen lenne. Ha a válság súlyosbodik és valószínűvé válik az euroövezet felbomlása, ezek a viszonylag alacsony államháztartási hiánnyal rendelkező országok lehetnek az első kilépők. Azzal, hogy ideje korán távoznak, távol tarthatják magukat attól a káosztól, ami akkor lesz, ha a dél-európai országok is feladják a közös pénz használatát.
Egy ilyen fenyegetéssel azonban Németország nem élhet ‒ főként azért, mert senki nem dőlne be neki. Németország kilépése a közös valuta azonnali megszűnését hozná, ami nemcsak gazdasági katasztrófa lenne, hanem olyan súlyos történelmi örökséget hagyna maga után, amit Németországban még az euro ellenzői sem vállalnának. Ha egy rendezetlen német kilépés politikai, szociális és gazdasági összeomlást okozna a déli államokban, a német választók nem sokáig emlékeznének arra, hogy a kilépés feltételezett érdekeik érdekében történt, hanem megbüntetnék az európai eszményt romba döntő kormányukat.
Továbbá Németország gazdasági és pénzügyi veszteségei is kiszámíthatatlanok lennének. Ha a németek új valutát vezetnének be, annak árfolyama az eget verdesné, és tönkretenné az ország exportversenyképességét. A 2 billió euro értékű német T-2 követelés, az EU-n belüli, határokon átívelő bankközi fizetési rendszer rendkívül költségessé tenné az eurozónából való német kilépést, már csak azért is, mert ez az összeg elveszne Németország számára.
Ahogy erősödik a kontinensen a válság, Németország egyre nehezebben lesz képes rábírni más európai országokat, hogy az ő normái szerinti politikát folytassanak odahaza. Berlin követelhet automatikus szankciókat és ellenőrzést arra az esetre, ha az euroövezet valamelyik tagországa túl nagy államháztartási hiányt produkál, mindez azonban nem változtat azon, hogy a szankciók végrehajtása továbbra is politikai döntés kérdése marad valamennyi országban. És azzal egyenes arányban, ahogy az európai közvélemény kiábrándulása nő a Németország által szorgalmazott fiskális szigorból és strukturális reformokból, egyre inkább követelni fogják a nemrég hozott szigorú rendszabályok lazítását. Mi több, az Európai Unió nagy reformtervekkel kapcsolatos múltbeli tapasztalatai azt sugallják, hogy minden fiskális vagy önálló politikai unió létrehozására irányuló kísérlet olyan bonyolult tárgyalásokhoz fog vezetni, amelyek nem a német megoldást, hanem valamiféle kompromisszumot fognak eredményezni. Így hiába tudja Németország, hogy a piacok nyomása az ő pártján áll, egyedül nem lesz képes arra, hogy saját felfogása szerint rendezze be és saját képére formálja az euroövezetet.
Berlinnek ugyanakkor számolnia kell intranzigens fiskális konzervatívizmusa esetleges politikai kudarcával is. Németország megítélése Görögországban, Olaszországban és Spanyolországban máris sokat romlott, és máshol is elindultak hasonló tendenciák. Ha Berlin továbbra is ragaszkodni fog a költségvetési egyensúly politikájához, ez negatívan hathat nemcsak az euroövezet eladósodott országaival, hanem az egyébként a német szigort támogató kormányokkal fenntartott kétoldalú kapcsolataira is. Az euro stabilizálásáért folytatott küzdelemben Németországnak nincs elég ideológiai befolyása ahhoz, hogy konszenzust tudjon állítani a fiskális konszolidáció mögé. A Merkel-kormány fiskális szigorát egész Európában az önérdek érvényesítését szolgáló puszta ürügyként értelmezik, ami csak elfojtja és nem ösztönzi a növekedést. Azzal, hogy kíméletlenül kikényszeríti saját Európa-víziójának megvalósítását, Németország elveszítheti partnerei pénzét és kételyeket kelthet barátaiban.
Azonkívül az euroövezet jövőjére vonatkozó, Merkel-kormány által preferált megoldások a korábbi becsléseknél jóval nagyobb pénzügyi és politikai költségeket fognak jelenteni magának Németországnak is, minek következtében a választópolgárok is kevésbé lesznek hajlandóak a tervei mögé állni. Az európai politikai unióba való nagy ugrás mindenképpen maga után vonná a tagországok adósságaiért való közös felelősségvállalást, a bankrendszer összevonását és a pénz politikai határokat nem tisztelő használatát, ‒ aminek mindegyike jelentős költséget és kockázatokat okozna a német adófizetőknek.
Az euroövezet tagországai egyre inkább egyfajta adósközösségbe fognak tömörülni, közösen vállalják a felelősséget adósságaikért, mind a magán (bank), mind pedig az állami szektorért. Ez pedig nincs összhangban Németországnak a közös kockázatvállalás minimalizálására irányuló törekvéseivel. Még ha ki is szorítják Görögországot az euroövezetből, valószínűleg akkor is létrejön valamiféle adósközösség. Ha Görögország kilép az euroövezetből, a bankok működése és a kötvénypiaci láncreakciók fenyegetést fognak jelenteni a valutaövezet többi tagjára és óriási ősszeget jelentő biztonsági tűzfalakat kell építeni, kölcsönösen garanciát kell vállalniuk egymás adósságaira, és bizonyos mértékben egyesíteni kell a bankszektort. Németországnak, ha a szakadékba taszítja Görögországot, végül magára kell vállalnia a felelősséget Európa többi része költségvetési és pénzügyi bajaiért. És mindez ellenőrizetlen módon fog végbemenni, anélkül, hogy képes lenne garantálni a tagállami büdzsék minden további gazdasági koordinációját vagy szabályozását.
Berlinnek tudnia kell, hogy az euro stabilizálása és az EU reformja nem fog egy germanizált Európához vezetni. A német vezetők már most kezdenek rájönni különös megközelítésük korlátaira. Tudják, hogy a 2010-2011-ben, erős német befolyás alatt hozott intézkedések nem voltak elégségesek a válság megfékezéséhez, és hogy e válság megoldásához további integrációs lépések és reformok szükségesek. Amit viszont hosszú tárgyalási folyamat fog megelőzni. Németország egyedül nem lesz képes rábírni a húzódozó tagállamokat arra, hogy tovább engedjenek nemzeti önállóságukból, következésképpen arra sem lesz képes, hogy meghatározza a folyamat végkimenetelét. Berlin csak úgy őrizheti meg meghatározó szerepét, hogy újra megerősíti szoros kapcsolatait Párizzsal és az integráció mélyítése érdekében más országokat is bevon ebbe a szövetségbe. Ehhez a nyitott kapcsolatrendszerhez csatlakozhatnának euroövezeten kívüli országok is, mint Nagy-Britannia vagy Lengyelország is ‒ ezek bevonása nélkül lehetetlen lenne az intézményrendszer átalakítása. Németországnak tehát úgy kell eljátszania vezető szerepét, hogy közben hidat épít észak és dél, hitelezők és adósok, a szigorpártiak és a növekedéspártiak között.
Röviden, valószínűtlen, hogy Németország rá tudja erőszakolni Európára saját elképzelését, hogy miként oldja meg az adósságválságot és hogy miként reformálja meg az intézményeit. Akármilyen nagy ország is, egyedül nem képes meghatározni a szabályokat. Szövetségkötési kényszer pedig alapjaiban fogja megváltoztatni az eredetileg német terveket. Azzal, hogy a piacok egy időre nyomás alá helyezték a válságba került országokat lehetővé tették Berlinnek, hogy rákényszerítse kínálatösztönző politikáját az eurozónára. Ez azonban még nem nyit szabad utat az európai integráció német felfogás szerinti. korlátozás nélküli megvalósulása előtt.
Szerzők: Daniela Schwarzer és Kai-Olaf Lang (Forrás: Foreign Affairs)
